Feltámadt Krisztus! – Valóban feltámadt! Az egyház így köszön Húsvéttól Pünkösdig a húsvéti idõszakban. Ezzel is utalva Szt. Pál apostol halállal kacérkodó szavaira: „A gyõzelem elnyelte a halált, halál, hol a te gyõzelmed, halál, hol a te fullánkod?” /1kor. 15.55./ Az Élet – aki maga Jézus Krisztus – legyõzte a halált, és utat nyitott nekünk az örökéletre. A húsvéti vigília szertartása szépen fejezi ki, amikor a pap magasba emeli a meggyújtott húsvéti gyertyát a sötétben és háromszor kiáltja: „Krisztus világossága!” Utána a ministránsok meggyújtják gyertyáikat, majd a hívekét, és így szépen a feltámadás fénye eloszlatja a sötétséget, illetve meghitté teszi azt, amely sok emberben a félelem forrása. Ez a fény meghitté, bensõségessé szeretné tenni a mi életünket is. Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívei lassan az anyagi jóléttõl közönyösek, egykedvűek és érdektelenek lettek, csak a pénz dominált. A pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Volt, ahol kimért udvariasság, máshol ellenséges hangulat fogadta és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs is már szükség rá, mondták itt is, ott is. Egyszer a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: „A plébános közli a hívekkel, hogy a helyi egyházközség meghalt. A gyászistentisztelet érte vasárnap 10-kor lesz. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.”Vasárnap 10-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdõ tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? A plébános néhány percnyi csend után csendesen imádkozott és így szólt: „Az egyházközség halott. Kérem, egyenként menjenek el a koporsó mellett, vessenek egy pillantást a benne nyugvó halottra, aztán vegyenek tõle búcsút és hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követõen majd én elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban kifele menet elgondolkodnak, és arra a meggyõzõdésre jutnak, hogy egyházközségünk életképes, akkor kérem önöket, hogy az északi kapun jöjjenek vissza. A menet lassan megindult. Látszott, hogy aggódás, zavartság ült az arcokon, amint közeledtek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, mert megnyílt az északi kapu és egyre többen tértek vissza. A koporsóban egy tükör volt, amelyben mindenki saját magát pillantotta meg. A hívek megdöbbentek a látványon. A végén a plébános nem gyászszertartást, hanem hálaadó szentmisét tartott a feltámadt egyházközséggel.

„A Világosság a világba jött, de övéi nem fogadták be.” A húsvéti keresztre feszítés és feltámadás nekem is tükröt tart, hogy az én életem zegzugaiba is beragyogjon ez a gyógyító fény, ahol még talán önzés és sötétség uralkodik. Fel kell tennem a kérdést, hogy mi az, ami elvonja figyelmemet, hogy az ünnep szíven találjon, ünneplõ emberré tegyen. Talán a nemtörõdömség vagy az evilági vágyakozás vonja el figyelmemet – „Az egész világot megnyerheted, de ha lelked kárát vallja, nem használ semmit.” – vagy talán a megszokottság, félelem, szorongás gyengeségeim beismerésétõl, a változástól. A feltámadás Krisztus fényével rám akar ragyogni, és örömével át akar alakítani, hogy én is megújuljak, mint a tavaszi természet.
Zoltán atya