Napi evangélium
2013. március 26. – Nagykedd

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. 
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”

Jn 13,21-33. 36-38

Elmélkedés:

Szent János evangéliumában háromszor találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy Jézus „a lelke mélyéig megrendült.” Első alkalommal akkor fordul elő, amikor barátját, Lázárt feltámasztja a halálból. A halálhírről értesülve kis késlekedéssel indul el Jézus Betániába, ahol Lázár élt nővéreivel, Máriával és Mártával. Amikor végre Jézus megérkezik, Mária leborulva mondja neki fájdalmát: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (Jn 11,32). Elkeseredését és szomorúságát látva Jézus „a lelke mélyéig megrendült” (Jn 11,33), majd a sírhoz vezetik és visszaszólítja az életbe a négy napja sírban fekvő Lázárt. 
Az említett kifejezéssel másodszor a jeruzsálemi bevonulást követően találkozunk, Jézus utolsó nyilvános beszéde során. Az Úr érzi, hogy hamarosan elérkezik szenvedésének órája, ezért így szól: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27-28). 
Harmadszor pedig akkor rendül meg Jézus a lelke mélyéig, amikor az utolsó vacsora termét Júdás azzal a szándékkal hagyja el, hogy elárulja őt (vö. Jn 13,21). Itt talán nem csupán az áruló szándéka miatt rendül meg Jézus, hanem amiatt is, hogy tudja, elérkezett szenvedésének ideje. 
Vajon megrendül a lelkem, amikor Jézus szenvedésére gondolok? Megrendül-e lelkem, amikor kereszthalálát szemlélem? Megrendül-e a lelkem, amikor arra gondolok, hogy Jézus mindezt a megváltásomért vállalta? Megrendül-e a lelkem, amikor bűneim elszakítanak az élet Urától? 
© Horváth István Sándor

Imádság: 
Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem a munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban. Adj kitartást, örömet, mellyel végzem a munkámat, valamint hasznosan, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel, vagy időtöltéssel. Adj nekem oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher legyen, hanem öröm. Ámen.