Napi evangélium
2013. március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: 
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. 
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. 
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. 
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”

Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés:

Fiú maradt 
Egyházunk iránt érzett engedelmes szeretetem talán megenged egy kis önkritikus megjegyzést. Mi papok, az egyházi törvényekre hivatkozva néha úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is a szentáldozást és a szentgyónást zártkörű rendezvénynek tekintjük, ott állunk az ajtóban és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen be olyan személy, aki szerintünk nem kapott hivatalos meghívót. Nagy magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki léphet be az irgalmas Atya házába. Tévedés ne essék, nem vonom kétségbe az előírások fontosságát és nem lazítani szeretnék a szentségekhez járulás fegyelmi rendjén, csupán elgondolkozom azon, hogy Isten hogyan szemléli ténykedésemet. Nagy baj volna, ha az én túlzott papi szigorúságom miatt nem léphetne be valaki az irgalmas Atya házába, valaki, akit ő meghívott és fiának tekint. 
Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a tékozló fiúról és az ő megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával sok minden megszakad, visszatérésével sok dolog megváltozik, de valami mindig megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek. 
Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak. Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja örökségét és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem érdemel. 
Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni” a házba. Ne felejtsük, hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől. Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire lehet jogos a harag, a sértődöttség, az irigység? 
A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én vagyok az idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel. Hogyan viselkedek egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok az eseményeknek? Hogyan nézem mások megtérését? Irigységgel, haraggal? Mit gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim, rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre találását? Ahogyan Isten megbocsátott, tudok-e én is megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát? 
Belépek-e az atyai házba? 
© Horváth István Sándor

Imádság: 
Irgalmas Atyám! Nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet! Ámen.