Napi evangélium
2013. április 5. – Péntek

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.

Jn 21,1-14

Elmélkedés:

A Jézus halálát követő napokban az apostolok bizonyára azt gondolták, hogy Mesterük küldetésének befejeztével ők most nyugodtan visszatérhetnek korábbi életükhöz és folytathatják eredeti foglalkozásukat. Pétert és a többi halászt ismét ott találjuk a bárkában a tavon, mint három évvel korábban, amikor Jézus meghívta őket, hogy tanítványai legyenek. Amilyen gyors döntés volt egykor részükről a halászat elhagyása, olyan gyorsan térnek most vissza. 
Munkájukról részletesen számol be János evangélista. Egész éjszaka a vízen vannak, de fáradozásuk eredménytelen marad, egyetlen hal sem akad a hálóba. Ebben a sikertelen, csalódott helyzetben szólítja meg őket Jézus, de nem ismerik fel őt. Ha felismerték volna őt, könnyen megértenénk, hogy miért engedelmeskednek a felszólításnak, hogy vessék ki még egyszer a hálót. Ők azonban nem tudják, hogy Jézus mondja ezt nekik. Miért fogadnak szót egy ismeretlennek, aki utasításokat ad nekik? Miért vetik ki mégis a hálót egy idegen kérésére, akiről messziről látszik, hogy nem is halász? Nem kell különleges dologra gondolnunk! A válasz nagyon egyszerű: halat akarnak fogni. Ha már kudarcba fulladt a három évig tartó történet Jézussal, legalább halat fogjanak, hiszen ez a mesterségük! 
A jelenet egyik tanulsága, hogy nincs reménytelen helyzet. Ha felismerjük, hogy Jézus velünk van, és szavára hallgatva megtesszük, amit kér tőlünk, akkor biztosan lesz eredménye a munkánknak. 
Csak az a kérdés, hogy mit akarok? Akarok-e halat fogni? Akarom-e hivatásomat hűséggel teljesíteni? 
© Horváth István Sándor

Imádság: 
Uram, Te akartad, hogy az én megváltásom a Te lelked halálküzdelmével kezdődjék. Én pedig az általam és az emberek által elkövetett sok sértés helyrehozásaként ma elkezdem Neked szentelni a lelkemet. Formálj belőlem, ó, Uram, amit akarsz: minden fönntartás nélkül Rád bízom magam. Neked szentelem akaratomat: tedd mindig azonossá a Tiéddel. Neked szentelem emlékezetemet, hogy mindig emlékezzék Rád; értelmemet, hogy mindig Veled foglalkozzon. Ámen.