Napi evangélium

2011. január 28. – Péntek

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek:
„Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Mk 4,26-34

Elmélkedés:

Két példabeszédet hallottunk az evangéliumban Jézustól az Isten Országáról. Mindkettő az Isten Országának szüntelenül növekedő és fejlődő természetét világítja meg számunkra.
A magvetőről szóló példázat szerint, nekünk, embereknek az a feladatunk, hogy az Ország magvait, azaz Jézus tanítását, elhintsük a világban, de a növekedés már Isten kegyelmétől függ. A mustármagról szóló hasonlat pedig azt jelzi, hogy a legkisebb magból a legnagyobb növény fog kinőni.
A mai két példabeszéd kapcsán azonban arra is felfigyelhetünk, hogy mennyire érthetően beszél Jézus az Isten Országának belső titkáról és természetéről. Az egyszerű emberek is könnyen megértik világos beszédét. Amikor tehát mi a magvetés szolgálatát végezvén szólunk ugyanerről a titokról, nekünk is szem előtt kell tartanunk, hogy közérthető legyen a beszédünk. De arról se feledkezzünk meg, hogy mi sem vagyunk minden ismeretnek a birtokában, mi is csak folyamatosan ismerjük fel Isten Országának kimeríthetetlen természetét. Törekedjünk arra, hogy bennünk és általunk a világban Isten szelíd uralma növekedjék!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Egy a szükséges tehát, a tiszta, szép, nemes, Istent szerető lélek. Aki ezt választja, a legjobb részt választotta, s ez az egyedül ésszerű, következetes s erőteljes eljárás; aki a lelket s önmagát elhanyagolja, az a meghasonlást hordozza magában; sorsa az elsötétedés, elkeseredés s üresség. De az nem annyit jelent, hogy elvonulni, remeteségekbe zárkózni; maradjunk pályánkon, s ne veszítsük el az ,,egy szükségest'' szemeink elől semmiféle dolgunkban.  Ámen.
(Prohászka Ottokár)