Napi evangélium

2011. április 17. – Virágvasárnap, az Úr szenvedésének vasárnapja

Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek, Jézus elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a szemközti faluba. Ott mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, Egy teherhordó állat csikóján.
A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és a csikóját, letakarták ruháikkal, Ő pedig felült rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat tördeltek a fákról, és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló tömeg így kiáltozott:
Hozsanna Dávid fiának!
Áldott, aki az Úr nevében jön!
Hozsanna a magasságban!
Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt felelte: „Ő a Próféta, Jézus, a galileai Názáretből.”

Mt 21,1-11

Elmélkedés:

A világ közepe
A virágvasárnapi szentmise sajátos liturgiája a körmenettel és a passióval Jézus szenvedésének történetét idézi fel. E nappal elkezdődik a nagyhét, amely során Jézusnak értünk vállalt szenvedéséről és életáldozatáról elmélkedünk. Talán nem teszem túl magasra a mércét, ha a pálmalevelek látványos lengetése, a barkaágakkal való integetés, a ruhák földre terítése és a lelkes hozsannázás helyett a mi Urunk szenvedésére és annak jelentőségére szeretném irányítani a figyelmet. A magam figyelmét és az olvasók figyelmét egyaránt. Sokan felteszik a kérdést, hogy miért ilyen módon, azaz Isten Fiának szenvedése és halála révén kellett történnie a megváltásnak? A kérdés hátterében ott húzódik, hogy emberi szenvedéseink, saját szenvedésünk okát és célját keressük. Sőt, valójában a szenvedés értelmét keressük, bár sokan eleve kizárják, hogy a szenvedésnek lehet értelme.
Házasságra készülő jegyesek érkeztek hozzám. Egyikük gyakorolja vallását, a másik meg sincs keresztelve. Vallási ismereteikről érdeklődve szóba kerül Jézus személye is. A kereszteletlen ember így szól: „Hallottam már róla.” A jelenlétükben örültem neki, hogy huszonöt éves korára eljutott addig, hogy „már hallott” Jézusról, de aznap estefelé, amikor magam voltam, kissé szomorúan gondolkoztam el e kijelentésen. Mert más dolog hallani valamiről vagy részesedni benne. Mást jelent hallani valakiről vagy ismerni őt. Mást jelent hallani Jézusról vagy találkozni Vele. Mást jelent „szóbeszédből” vagy az Ő kinyilatkoztatásából ismerni Istent. Mást jelent szépeket mondani és hallani a szenvedés értelméről, és mást jelent átélni a szenvedést. Óriási különbség van aközött, hogy valaki látja mások szenvedését, és aközött, hogy ő maga szenved. S bár nagy a szakadék a kettő között, ne felejtsük, hogy a következő percben akár a másik oldalon is találhatjuk magunkat.
Emberi értelmünk a döntő kérdésekben, az igazán lényeges kérdésekben, például az élet, a halál és a szenvedés kérdéseiben csődöt mond. Olyan határhoz érkezünk, amelyet nem vagyunk képesek átlépni. Tehetünk-e mást, mint hogy elfogadjuk Isten válaszát? S ha megvan bennünk a szándék az elfogadásra, vajon meghalljuk-e Isten feleletét? A szenvedés értelmét firtató kérdéseinkre Isten a kereszttel válaszol. Jézus nem kezd el beszélni a szenvedésről, hanem vállalja a szenvedést. A Kereszt a szenvedés forrása. A Kereszt a Szeretet forrása. És a Kereszt a Feltámadás forrása. Ez Isten válasza kérdéseinkre.
Nem csodálkozom azon, ha még mindig vannak olyanok, akik mindent csak önmagukból kiindulva tudnak szemlélni, és továbbra is ezt ismételgetik: „De hát én miért szenvedek?” Az ilyen embereknek a következőt tudom mondani: Az egész világ megdöbbent azon, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy nem a föld a világ közepe. Nem ők és nem az ő szenvedésük a világ közepe. Lehet, hogy megdöbbennek ezen, és talán helyénvaló is, hogy megdöbbenjenek, de nem az ő szenvedésük a világ közepe. A világmindenség középpontjában ugyanis Jézus Keresztje, az Ő szenvedése és az Ő halála áll. A szenvedés titkának megértéshez nem a magunk bajából kell kiindulnunk, hanem Krisztus szenvedéséből. Térdeljünk le a Kereszt elé és tekintsünk fel!
© Horváth István Sándor

Imádság:
Uram, Jézus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez vezető utat. A Te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló Kereszten. Jézusom, társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az életre vezet! Ámen.