Napi evangélium

2010. szeptember 12. - Évközi 24. vasárnap

Abban az időben: A vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák Őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.
Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.

Lk 15,1-10

Elmélkedés:

Isten keres engem
Sok évvel ezelőtt, emlékeim szerint még első lelkipásztori helyemen történt, hogy a hittanórán éppen az elveszett bárány történetét tanultuk. S mint máskor is, egy kis játékkal próbáltuk beleélni magunkat nem az elveszett bárány, hanem a kereső pásztor helyzetébe. Akkoriban volt egy kulcstartóm, amely egy plüss bárányka volt. Levettem róla a kulcsokat, s miközben az egyik gyermek kiment az osztályteremből, egy másik elrejtette a báránykát. Aztán kezdődhetett is az elveszett bárány keresése. Nagy mulatság volt a hittanosok számára. A csoport egyik legjobb tanulója egy kislány volt, akit szokásomnak megfelelően most is csak Eszternek nevezek. Ő csak úgy volt hajlandó bárányt keresni, ha én rejtem el azt előzőleg. Beleegyeztem, de egy kis cselhez folyamodtam. Nem kerestem rejtekhelyet a báránynak, hanem amikor Eszter visszajött az osztályba, bátorításként barátságosan megveregettem a vállát, s közben pulóverének kapucnijába csúsztattam a kis állatkát úgy, hogy ne vegye észre. A többi gyerek a pad alatt feküdt a nevetéstől, Eszter pedig a háta közepén, a kapucniból kikandikáló báránnyal megkezdte az elveszett bárány keresését. Sokáig kereste, mígnem kiesett, s akkor mindjárt észrevette. Eszter nem maradt adósom. Egy hét múlva, amikor visszaértem az iskolából a plébániára a hittanóra után, hiába kerestem a kulcsaimat. Kiforgattam az összes zsebemet, kipakoltam a táskámat, de bizony nem találtam. Akkor vettem észre a templom mellett elbújó és engem figyelő gyerekeket. Eszter volt és a testvére. Eszter nevetve lóbálta kezében a szünetben elcsent kulcscsomót: "Na, milyen keresni az elveszett bárányt?"
Szándékosan nem akartam olyan történetet elmesélni, amikor például egy kirándulás alkalmával egy gyerek vagy egy zarándoklaton egy felnőtt ember veszett el hosszabb-rövidebb időre, mert az ilyen esetek nagyon megviselnek lelkileg és még visszagondolni is szörnyű rájuk. Ezért csak egy egyszerű esetet idéztem fel, amelynek segítségével bizonyára mindannyiunknak eszünkbe jut, amikor valamit elvesztettünk, kitartóan kerestünk, s aztán boldogan találtunk meg. A mai evangéliumban Jézus két, a hosszabb változatban három példát mond, amelyek szintén erről szólnak. Az elsőben egy pásztor keresi elveszett bárányát, a másodikban egy szegény asszony kutat elveszett pénze után, a harmadik pedig az elveszett fiú története, akit tékozlóként szoktunk emlegetni. A keresés izgalma és a megtalálás öröme egyaránt magával ragad minket, s könnyen a szereplők helyébe képzeljük magunkat. De ne engedjük át magunkat ennek a gondolatnak, mert a példabeszédek igazi mondanivalóját akkor értjük meg, ha inkább az elveszett bárány vagy a pénzdarab helyébe képzeljük magunkat. A tékozló fiú esetében ez bizonyára könnyebb.
A példázatok ugyanis azt szemléltetik, hogy az ember elszakad a közösségtől, amelyhez tartozik, és bűnei eltávolítják Istentől, akit ez a helyzet arra indít, hogy irgalmasságában elinduljon és megkeresse az elveszettet. Teszi ezt azért, hogy visszafogadja magához és visszavezesse a közösségbe az eltévedt, bűnös embert.
Mit jelent az elveszettség érzése? Hogyan vehetem észre, hogy elveszett vagyok? Amikor kételkedni kezdek abban, hogy az Egyház közössége biztonságot nyújt számomra, amikor a gyanakvás uralkodik el szívemben az emberek iránti bizalom helyett, amikor elvesztem lelki szabadságomat, vagy amikor mindenkiben csak ellenséget látok, akkor ez mind annak a jele, hogy nem élek békességben az emberekkel. Amikor megkérdőjelezem, hogy Isten vagy bárki más szeret, amikor értelmetlennek látom életem és nem látom a végső célt, vagy amikor minden kilátástalannak tűnik számomra, akkor ezek azt jelzik, hogy eltávolodtam Istentől. Az elveszett bárány, az elveszett fiú szerepében vagyok. Az ilyen nehéz helyzetekben, a lelki sötétség pillanataiban mégis megmarad számomra annak vigasztaló tudata, hogy az irgalomban gazdag Isten nem feledkezik meg rólam, s már elindult felém, engem keres, s biztosan meg fog találni. A megtalálás ne csak Istennek jelentsen örömöt, hanem örvendezzek én is, hogy újra visszakerültem a vele való szeretetközösségbe!
© Horváth István Sándor

Imádság:
Uram, Jézus, nyisd meg szívemet az elveszett bárány reményére, hogy minden eltévedésem és bűnöm ellenére Te keresel engem, s nem engeded, hogy örökre elvesszek. Add szívembe a megtalált bárány örömét, aki újra biztonságban érezhetem magam a Te közeledben! Add, hogy őszintén megbánjam bűneim és megtapasztaljam a Te végtelen irgalmadat! Ámen.