Napi evangélium

2010. október 10. - Évközi 28. vasárnap

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk! Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.

Lk 17,11-19

Elmélkedés:

Mindenért
Pénteken reggel hét órakor érkeztem meg a devecseri plébániára. Azért indultam el, mert a hétfőn bekövetkezett vörösiszap-áradásról szóló híradások hallatán kötelességemnek éreztem, hogy legalább egy napig segítségére legyek az ott napok óta helytálló és a segélyezést szervező paptestvéremnek. A plébános atya röviden köszöntött: Köszönöm, hogy itt vagy, hálás vagyok. Csak ennyit mondott, aztán már kezdődött is a munka. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos vagy ösztönös az atya részéről a hála kifejezése, de az biztos, hogy nagyon őszinte volt.
Sokszor találkozhatunk életünkben hálával és sajnos legalább annyiszor a hálátlansággal is. Az emberek olykor hálásnak, máskor hálatlannak mutatkoznak, s bizonyára mi is egyszer így, máskor másként viselkedünk. A mai vasárnap evangéliuma arról számolt be, hogy Jézus leprás betegeket gyógyított meg, szám szerint tízet, de közülük csupán egyetlen bizonyult hálásnak. Csak egy gyógyult ember tér vissza hozzá, hogy köszönetet mondjon jótevőjének, a többiek megfeledkeztek erről.
Itt mindjárt meg is kapjuk a választ arra a kérdésre, hogy vajon mi áll a hálátlanság hátterében? A felejtés. Az ember elfelejti, hogy ki segített rajta. Elfelejti, hogy mit kapott a másiktól. Valaki így fogalmazott egyszer: a hála a szív emlékezőtehetsége, s ennek megfelelően állíthatjuk, hogy a hálátlanság a szív feledékenysége. Természetesen a hálátlanság mögött jóval több húzódik meg, mint egyszerű feledékenység, memóriazavar vagy értékelési tévedés. Kétségtelen, hogy a hálátlan ember megfeledkezik azokról az embertársairól, akik korábban jót tettek vele. És az is biztos, hogy az Istennel szembeni hálátlanság oka, hogy az ember természetesnek vesz olyan dolgokat, amelyeket Istentől kapott.
Meg kell tanulnunk hálásnak lenni! Meg kell tanulnunk észrevenni a legkisebb dolgokat is az életben, akár Istentől, akár felebarátainktól kaptuk őket! Meg kell tanulnunk, hogy a hálánkat mindig ki kell fejeznünk legalább szavakkal, és ha a későbbiekben lehetőségünk van rá, jócselekedetekkel is. Szent Bernát mondta a következőt: Istennek egyetlen ajándékát sem szabad, legyen az kicsiny vagy nagy, hálaadás nélkül hagynunk, és magát a legkisebb jótéteményt sem szabad soha elfelejtenünk.
A hálátlanság sajnálatos térnyerésének oka többek között az lehet, hogy túlzottan üzletiessé vált világunk. Amiért fizetünk, aminek megadjuk az ellenértékét, azért miért legyünk hálásak? Valóban, olyan dolgokért szoktuk kifejezni a hálánkat, amit ingyen, viszonzás nélkül kapunk. De ha ezek az önzetlenül végzett jócselekedetek eltűnnek emberi kapcsolatainkból, akkor a hála is elveszik. Az adomány elfogadásához és a hála kifejezéséhez egyaránt alázatra van szükség. Aki képtelen beismerni, hogy bizonyos helyzetben mások segítségére szorul, s emiatt gőgösen visszautasít mindent, az soha nem kényszerül arra, hogy hálát mondjon bárkinek is. Aki tehát képtelen a hálára, az valójában a szeretetre nem képes.
Befejezésül még egy gondolat: minden Szentmise hálaadás. Hálaadás Istennek. Pilinszky János egyik versének (Az ember itt) sorai jutnak eszembe: Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelül. Ezért-azért; egyszóval mindenért. A hálátlan embereknek nem fontos a Szentmisén való részvétel. Akik pedig itt vagyunk hétről-hétre a Szentmisén, adjunk hálát Istennek! Mindenért.
© Horváth István Sándor

Imádság:
Istenem, minden a végtelen Szeretetedből származik, ezért mindenért hálát adok. Hálás vagyok azért, amit adtál, s amit elvettél. Hálás vagyok jó képességeimért és gyengeségeimért egyaránt. Hálás vagyok az örömért és szenvedésért. Hálás vagyok segítségedért és életem nehéz helyzetiért. Hálás vagyok irgalmadért s azért, hogy üdvözíteni akarsz. Ámen.