"Avagy
elfeledkezett-e könyörülni az Úr? Avagy elzárta-e haragjában a Ő irgalmát? És
mondtam: Ez az én gyengeségem!... De megemlékezem az esztendőkről, amikor az Úr
jobbkeze hatalmasan cselekedett."
(Zsoltárok
könyve 77,10–12)
"Amikor Dávid az élet
nehézségeiről és veszélyeiről gondolkodott (a 77. zsoltár tanúsága szerint),
azok oly fenyegetőnek tűntek, hogy az az érzés kezdte gyötörni, hogy Isten
elhagyta őt. Olyan éles fényben látta bűneit, hogy felkiáltott: »Avagy
mindörökké elvet-e az Úr?...« (8. vers) Amint kesergett és imádkozott, egyre
világosabb látást nyert Isten jelleméről és tulajdonságairól. Arra a
meggyőződésre jutott, hogy amikor előzőleg annyira kétségbeesett – elsősorban a
saját bűnei miatt – csak egyoldalúan látta Isten igazságát és szigorúságát.
Elvetette tehát magától csüggedt gondolatait és érzéseit, úgy mint amelyek lelki
erőtlensége, tudatlansága és fizikai gyengesége következményei voltak,
amelyekkel szégyent hozott Isten nevére. Megújult hittel kiáltotta: »Ez az én
gyengeségem csupán! De megemlékezem az esztendőkről, amikor a Magasságos
jobbkeze cselekedett!«... Emlékezetébe idézte, hogy Isten mit cselekedett
Izráelért... Hitét szilárdan Istenbe vetette, megerősödött és felbátorodott...
Elhatározta, hogy ezentúl nem fog olyan gyorsan emberi ítéletet mondani, nem fog
elcsüggedni és nem veti bele magát a reménytelen kétségbeesésbe. Lelke
bátorságot vett, amint Isten jellemét szemlélte, az Ő hosszútűrését, mindent
felülmúló nagyságát és kegyelmét, és látta azt, hogy munkáiban és csodáiban
senki és semmi sem korlátozhatja őt."
Kapcsolódó hírek:
Még a leghallkabb hívást is...
Még a leghallkabb hívást is...
Mennyei testőrség.