Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 10,34a.37-43)

Az ember Istenben csak azt láthatja, amit saját magában is lát. Ha én személyválogató vagyok, Istent is ilyennek fogom látni. Az izraeliták, azzal, hogy „választott népnek” tekintették magukat, Istenről is elmondták, hogy válogat a sok nép között, mint Jákob a gyermekei között. Jákobról tudjuk, hogy személyválogató volt, azaz jobban szerette egyik gyermekét, mint a másikat. Erről szól József története. Ez a történet pedig jelen volt a választott nép tudatában közel két évezreden keresztül. Ebből a tudatból sokféle előítélet származik, a tudat gyökerei egyre mélyebbre hatolnak, és a gyökerekből élő fa terebélyesedik, gyümölcsöt terem, tökéletesen természetes a jelenléte. Milyen nehezére esik az embernek felismerni, belátni, hogy a fa rossz gyümölcsöt terem! Péter apostol, ennek a fának a gyümölcse, és nem várná tőle senki, hogy felülbírálja az évezredek során megcsontosodott tudatot, szemléletet, melyet génjei hordoznak. Önmagában véve csodának nevezhetjük, mert valóban rendkívüli, az a felismerés, melyet e ma idézett mondata jelez: „Valóban azt tapasztalom, hogy Isten nem személyválogató.” Igen, a tapasztalat győzte meg. Jézusnak is szüksége volt erre az ismétlődő tapasztalatra. A római katonával és a szamariai asszonnyal történt találkozása ilyen tapasztalat. „Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott és így szólt kísérőihez: „Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél nem találtam Izraelben!” (Mt 8,10) Ebben a körülményben, ebben az emberi tényezőben található az oka annak is, hogy a halálból feltámadt Jézus nem tömegeknek, nem mindenkinek jelenik meg, „hanem Isten által előre kijelölt tanúknak”. Szólt is erről Jézus: „Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a holtak közül támad is föl valaki, annak sem fognak hinni.” Ahhoz, hogy ma higgyen valaki a halálból való feltámadásban, saját feltámadásában, olyan csodának kell történnie a tudatában, amilyen történt Péter apostoléban, a tanítványokéban. Lehetséges ez a csoda. Felül kell tudni emelkedni a génekben tanyázó évezredes előítéleteken, az emberi értelem abszolútnak vélt képességén. Lehetséges! Az értelem gőgjének kell elpárolognia. Ez pedig akkor történik meg, ha az ember radikális tapasztalatot szerez saját gyöngeségéről. „O, felix culpa!”

Gondolatok a szentleckéhez (1Kor 5,6b-8)

Nem sok haszna van a kovásztalan kenyér liturgikus szerepének eredetét részletezni. A lélek, a tudat számára gyümölcsözőbb, ha azon elmélkedünk, hogy miben kell hasonlítanunk, nekünk, keresztényeknek, a kovászhoz. Ettem már olyan kenyeret, melyben ráharaptam egy olyan csomóra, ahol eredeti ízében megmaradt a kovász. Keserű volt, ehetetlen, ki kellett köpni. A kovásznak, ahogy a sónak is, úgy kell jelen lennie a kenyér vagy más ételben, hogy nem dominál jelenléte, mintegy eltűnik, mégis hatékonyan jelen van. Isten szellemi jelenléte is ilyen a világban: az érzékek számára elérhetetlen, még tagadni is lehet jelenlétét, pedig hatékonyan jelen van. Azért válthat ki bizonyos körülmények között ellenszenvet az egyenruha, ha keresztény ember viseli, mert valahogy az olvasható rajta, hogy „asztali só”, vagy „élesztő”. Igen, a jóságnak, az egyeneslelkűségnek, a képviselt igazságnak is úgy kell jelen lennie általunk a világban, hogy nincs felcímkézve. Erre tanít Jézus a Hegyi Beszédben: „Ezért mondom nektek: Ha életszentségetek fölül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.” (Mt 5,20) Megjegyzem, hogy az „életszentségetek” kifejezés az eredeti görög szövegben „dikaioszüné”, ami igazságot jelent. A Károli fordításban így olvassuk: „Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen, sem mehettek be a mennyeknek országába.” Az apostol a szójáték kedvéért, és a történelmi háttér miatt szembeállítja a kovászost a kovásztalannal, de Jézus példabeszédében (Lk 13,21) Isten országa kovászhoz hasonló, a fent kifejtett okból.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,1-9)

A lélek számára nagyon jó gyümölcsöt terem, ha valaki egyenként beleéli magát azoknak a tanúknak a helyzetébe, akik először látják az üres sírhelyet, ahová Jézus holttestét temették, és akiknek megjelent a halálból feltámadt Krisztus. Az első ezek között a tanúk között Mária Magdolna. Többen megtették már ezt, és le is írták gondolataikat (Reviczky Gyula: Magdolna; Reményik Sándor: Reinkarnáció; Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett; Kafka Margit: Magdolna) Ez utóbbit idézem:

MAGDOLNA (Kafka Margit)

Halálra vál a szombatéj legottan / Még violás párákba rezg a város.

Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan / Péter, Jakab, az idősebb, meg János,

Odább a bárka tört padján, leverve / Alél az asszony, elnyomá keserve. /

A hab susog, miképha titka volna. / Remegő bánat néma, mint a hab.

Messze sötétlik a Golgotha orma / Ah, szinte féli, kerüli a nap.

Megholt az Úr, ki igaz volt szavában, / Nincsen próféta több Galileában.

Ki az? Valaki erre tart sietve! / Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!

Mind hátrarezzen balga rémületbe, / Míg az ösvényen feltörtet a lány,

Haja kuszált, - köntöse összetépett, - / Magdolna, te? Mi hozott ide téged?

S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad? / És Péter mond: A kebled eltakard!

És János néz, a szeme csupa bánat: / Szólj lányom, honnan jöttél, mit akarsz?

Véres vagyok? Ott a kereszt tövébe,

Igen, igen! Palástom elveszett, / A hajamat a tüske összetépte.

Mit? Mért nem keltek? Fel, fel emberek! / A mester él! Jöjj gyorsan uram,

Péter! Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?! / Felel Péter: Eszelős vagy, leány!

S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard! / S János, ki ült az Úr jobb oldalán,

Szegény te, - közénk ülj, velünk maradj!

Pihenni most? Hisz harmadnapja járom / A sűrűt, mint az erdei vadak,

És minden bokrot, fát elért az átkom, / Hogy nem fedezte jobban uramat.

Most felvirrad ím! Rossz álom repült el, /Megéledt, felkelt, visszajött a mester.

Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében / Leskedve vártam a kelő napot,

Hogy a szombat multával visszakérjem / Az Úr testét, ki minket elhagyott,

Vagy tán szememnek minden könyüjét / Örökre el akartam sírni ott,

Vagy mit tudom! De hogy közelíték / Reszketve láttam: eltűnt a halott,

Üres a sír, de fényes, mint az ég / És villámkép tündöklő sugarak

Vették szemem fényét.

Tovább menék, / S egy férfi állt a fák alatt, / Fehérruhás, komolyszemű, szelíd

- És szóltam néki: Szánd meg bajomat! / Mert bizonnyal a kertész vagy te itt,

Mondd nékem, hová tetted az Urat? / S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most,

Mint mikor minden bűnömet lemosta, / S letörlé rólam a gyalázatot.

Nevemen hítt, homlokom simította. / Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt:

Magdolna! Meg ne érints engemet! / És Péter szólt: Te láttad legelébb őt?

S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg?

És János nézi Márját, a kesergőt: / - Halkan!

Az asszony szunnyadt, s íme, ébred. /

Költsétek föl! Mondjátok meg neki, / Én láttam őt, a senki lánya, én,

Nem az, ki virradatra megtagadta / Kaifásnál a tornác küszöbén,

Nem akinek kendőjit elfogadta, / A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok,

Sem akinek keservit oltogatta, / S vigasztalásra más fiat hagyott.

Ah, volt szava a két gonosztevőhöz, / És Jeruzsálemért imádkozott,

És szeretettel szólt az asszonyoknak: / - Magatokon, ne rajtam sírjatok! - /

Sohsem mondott vigasztalást nekem, / De láttam, visszajött! Áldott legyen!

És Péter int: Hallgass, boldogtalan! / És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,

Ne higgyétek! A sátán véle van. / S János: Ha káprázat játszik veled?

Nem hiszitek szavam? Mondom bizony, /Jobb nálatok a fegyveres pogány,

Ki őrül áll a joppei kapun, / Az hajlott szómra, engedett korán.

Mielőtt a kakas háromszor szólalt, / Futék repesve túl halmon, hegyen,

És aki látott, aki vette szómat, / Mind hitt nekem, megannyi jött velem.

És mentünk kerteken, vetésen át, / Felvertük a külvárost, a határt –

S Emmausnál, az országút felén / Mind összegyűlve zsong a falu népe

És pálmaágot tör és dallva mén, / Mint ünnepen az utcák csőcseléke, /

És reménykedve zeng az öröm-ének, / Az élő mestert várja béna, vak,

Almát, tojást osztanak el a vének, / Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak

És szerte-zengi a kisdedek szája, / Mint írva van: Él a zsidók királya!

Igaz ne lenne, Kápráznék szemem? / Oh, ha a sátán csúfot űz velem!

Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre! / Ha százezernyi jő is ellenemre,

Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad! / S ha nem kiáltok, szívem megszakad.

Bezúgja szóm a kísértő vadont, / Hol csonka ágon rémít Iskárióth,

Bekiáltja a pusztákat szavam, / Ha senki sem hisz, - én hiszek magam,

Az Úr megtért, - én akarom, hiszem, / Feltámadtén mesterem, Istenem.

Már indul, köntöse repked a szélben. / Utána bomlik hosszú, rőt haja.

Egymásra néz a három, s észrevétlen / Felkél a sápadt asszony, Mária,

Lépte inog még, - a szava remeg: / Magdolna várj, én is veled megyek.

Buzgán József