Napi evangélium
2012. április 1. - Virágvasárnap

Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”

Mk 11,1-10

Elmélkedés:

Kereszt nélkül nem jutunk előbbre 
Emlékeim szerint gyermekkoromban az engedelmesség volt számomra nehéz kereszt. Nem voltam alapvetően engedetlen gyerek, de mindig volt saját véleményem, elképzelésem, akaratom. A másoknak való engedelmesség nem volt könnyű, kereszthordozást jelentett számomra. Néhány évvel később, kamasz fiúként a megismert világ és az általam elképzelt jobb világ ellentmondása jelentette a keresztet. Lázadó korszak volt ez nálam is, mint minden kamasznál, a tékozló fiú korszaka, amely kudarccal végződött és annak felismerésével, hogy Isten képes minden mélységből felemelni. A papi hivatás elfogadása és a papi élet kezdete ismét egy új kereszt felvételét jelentette, amit le nem tehetek életem végéig. Nem valamiféle negatív hangulat miatt tekintek így életem szakaszaira, hanem tanúskodni szeretnék arról, hogy soha nem éreztem magam egyedül e kereszthordozásban. 

A nagyböjt idején bőségesen volt és van időnk arra, hogy Krisztus kereszthordozásáról elmélkedjünk. A keresztút-járás péntekenként, a virágvasárnapi és nagypénteki passió, a szenvedéstörténet többszöri elolvasása az evangéliumban mind-mind abban segítenek minket, hogy Krisztus sorsában felfedezzünk saját sorsunkat. Ne gondoljunk most előre! Ne gondoljunk most még a feltámadásra! Ne gondoljunk arra, hogy Isten képes mindennek új irány adni! Most csak a szenvedésre gondoljunk! Az elfogadásra, a kereszt elfogadására, s mindannak elfogadására, amit Isten ad nekünk, amivel Isten tesz minket próbára. A tékozló fiú élve hazatalálhatott és nem kellett elszenvednie a halált, mint büntetést, hogy visszataláljon atyjához, de meghal abban az értelemben, hogy méltatlanságát elismerve kéri a szeretetet, az irgalmat, a megbocsátást atyjától. Amikor ezekben a napokban elvégezzük szentgyónásunkat, akkor ezt ne rutinból tegyük és az egyházi előírás kötelező teljesítésének gondolata vezessen minket, hanem akarjunk meghalni, megsemmisülni, hogy Isten, a mi irgalmas Atyánk építhessen bennünk új embert. 

A keresztút, Jézus szenvedésének útja hitre nevel, hitre ébreszt bennünket. Mégpedig egészen más módon, mint a csodák és másképpen, mint a tanítás. Az evangéliumokban többször szerepel a megjegyzés, miszerint „sokan hittek Jézusban, mert látták a csodákat, amelyeket véghezvitt” és azzal is többször találkozunk, hogy Jézus szavában, tanításában az emberek felismerték az isteni igazságot, amely hitet ébresztett bennük. A keresztút másként nevel minket hitre. Itt Jézus nem tesz semmi emberfelettit, semmi természetfelettit, itt egészen emberi arcát mutatja felénk. Most nem történik semmi rendkívüli. Most csak az történik, ami egy megkínzott, meggyötört, keresztre szegezett emberrel történhet: meghal. És mégis ez a halál nem csupán a római századosban ébreszt hitet, hanem bennünk is. Igen, megszülethet bennünk a hit, ha a megfeszített Isten keresztje mellé nem csak odaképzeljük, hanem odaállítjuk a magunk keresztjét, megfeszített emberségünk keresztjét. A keresztútját járó ember tehát valóban a hit útját járja. Ezért mondom, hogy életem és mindannyiunk élete keresztút, amelynek állomásai a hit újabb és újabb szintjét jelentik. Kereszt nélkül nem jutunk előbbre a hit útján. Kereszt nélkül nem jutunk előbbre, nem jutunk sehová. 
© Horváth István Sándor

Imádság: 
Urunk, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez vezető utat. Életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgotán álló kereszten. Társaid szeretnék lenni utadon, a mely a halálon keresztül az életre vezet! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk! Ámen.